A létezés érzése

Mindenhez idő kell, még ha várni valamire, talán az egyik legnehezebb dolog. De mi van ha nem várok..ha utazom. Ha engedem, hogy bármi legyen. Elképzelem…átérzem…ha jön megélem. Nem agyalok, csak megengedem, hogy hasson rám. 

Velem legyen egy gondolat, egy arc, egy hang. Akkor abban a pillanatban megengedem magamnak, hogy megéljem az érzést. Megengedem, hogy rossz napom legyen és megengedem, hogy szárnyaljak. Megengedem magamnak a létezés érzését. Sírással, nevetéssel, küszködéssel, szárnyalással. Ha az enyém…könnyű és könnyen megyek vele tovább. 

Elköteleződöm mellette. 

Döntök. Megengedem magamnak, hogy átérezzem a gondolataim. Kalandozok. Önmagamhoz vagyok hűséges. 

Minden kapcsolódásom tárgyakkal, szituációkkal, személyekkel a saját teremtéseim. Ha kedves, gondolok rá…átölelem, magamhoz szorítom, ha szomorú volt és bekúszik a pillanatba, csak megsimogatom és tovább engedem. 

Mert így kellett lennie. Így kell most lennie. 

Ebben a pillanatban minden csodás. Levegőt veszek, gondolkozom, látok, érzek. 

Megengedem, hogy minden és mindenki olyan legyen amilyen lenni akar.